A váratlan látogató
Anyával és Luke-kal az egész programot megszerveztük vasárnapra.
Korán reggel Luke csinált nekünk reggelit, aztán együtt hárman, elmentünk sátorozni, amire Luke vett rá minket.
- Hihetetlen hogy még sosem hoztál el sátorozni ide. – méltatlankodott anya, mikor az erdőnél kiszálltunk a kocsiból.
- Eljöttél volna? – tette fel Luke a kérdést, ami bennem is felmerült.
- Meggondoltam volna. – nevetett anya. – Még sosem sátoroztam jó dolog ez?
- És szeretem. – vont vállat Luke és elkezdtünk kipakolni, a kis tó opartjára. – Persze ez nem lesz az igazi, így hogy nem maradunk éjszakára, de azért…
- Legközelebb, ha nem kell, menne sehová, rendezünk egy igazit. – mondtam neki, és már belefacsarodott a szívem a tudatba, hogy pár már csak ez a nap van hátra.
A tűznél üldögélés és a horgászat, egészen tetszett, de a mályvacukor-sütésnél nem volt jobb semmi. Luke nagyon sok szép helyet megmutatott ezeken kívül a környéken, és délután ötkor izomlázzal tértünk haza. Le is döntöttünk egy kávét, otthon.
- Muszáj benéznem a szállóba. – nyöszörögte anya, mikor a koffein-pótlás után felállt a székről. – Ki jön velem?
- Én megyek. – ugrottam fel. Minden percet ki akartam használni anyuval.
- Én maradok, lehet, hogy ledőlök egy kicsit. – mondta Luke és a felmutatott.
- Oké, akkor majd jövünk.
Anya Jeep-jével mentünk. Az út első felét, csendben ültük végig, de aztán anya megszólalt.
- Várod, már hogy újra nyakadba vedd a világot? – kérdezte.
- Eléggé… - hümmögtem.
- Rory, mi van? – Átlátott rajtam.
- Semmi. – Pocsékul hazudtam.
Vesébe látó pillantással nézett rám.
- Rory, nem lelkesedsz annyira. – csóválta meg a fejét. – Mi a baj? Logan?
- Anya neki semmi köze ehhez. – tiltakoztam.
- Akkor? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem tudom csak… csak. – nagyot sóhajtottam. – Csak rossz lesz innen megint elmenni. Honvágyam van már most.
- Rory, ez természetes. – mosolyodott el. – Nekem is hiányozni fogsz, de ez volt az álmod.
- Tudom…
Leparkoltunk az bejáratnál, és bementünk a szállóba.
Anya első útja a konyhába vezetett.
- Helló Sookie el se hisz… - anyába belefojtotta a szót, hogy barátnője nem volt a konyhában.
- Sookie nincs itt. – mondta egy harmincas szakács. – A baba..
- Sookie most szül? – anya hangja két oktávval feljebb ugrott, és én is csak néztem.
- Nem, csak nem nagyon bírta a munkát, és az orvosa, mondta hogy menjen haza és pihenjen. – magyarázta srác.
- Aszta! – bökte ki anya. – És megengedte hogy egyedül garázdálkodjatok a konyhájában a tűzhelyénél és…
- Áh, nem. – nevetett fel sötéten szakács. – Szerintem már felhívta azt a kávézós pasit valami… Luke-ot.
Már csodálkoztam hogy Sookie rájuk bízta a konyhát.
-Ó világos. – kuncogott anya. – Kösz, Josh!
Anya már kapott is a mobilja után hogy hívja Sookie-t.
- Szia! Igen én… Nyugodj meg, semmi baj! – anya megforgatta nekem a szemét, mire csak nevettem. – Dehogyis! Én úgy láttam minden rendben van a konyhán… Oké, biztos nemsokára itt lesz! Te csak pihenj, jó? – szünet következett be, gondolom Sookie beszélt. – Jól van! Szia!
Anya visszatette a zsebébe a telefonját.
- Luke mindjárt itt lesz. – közölte vállon veregetve engem. – Beállok Michel helyett a recepcióhoz, hogy elintézhesse a dolgokat, addig ülj le a hallban.
- Jó, hozok egy könyvet. – mutattam a könyvtár felé, és besiettem a polcok közé. Találomra levettem egyet amit mint kiderült már vagy százszor olvastam. Már fordultam meg, mikor majdnem szívbaj kaptam a közvetlenül előttem ácsorgó Michel-től.
- Jesszus, a szívbajt hoztad rám. – kaptam a szívemhez ijedtemben.
- Áz egy könyv? – mutatott a kezemben lévő tárgyra.
- igen, hacsak nem egy nyalóka. – Nem találta viccesnek a megjegyzésemet.
- Egy iteni könyv. – fűzte tovább a szót.
- igen. – bólintottam lassan, nem értve mire akar kilyukadni.
- Ázok á a vendégeknek vánnák ott. – fonta össze a karját.
- Csak olvasok belőle, nem lopom el. – forgattam a szemet.
- Igen, de mi ván ákkor ’ogyha váláki a vendégeink közűl ezt szerehtné olvasni, mikőzben nálad ván? – tette fel a kérdést.
Csak pislogtam. most komolyan ezen problémázik?
- Van még belőle vagy öt példány.
- Áttól még…
- Mechel ez egy történelmi könyv. – böktem meg a kötet borítóját. – Senki nem fog a nyaralásán történelmet olvasni, pláne nem olyan sokat hogy mind az öt elfogyjon belőle.
- Ch… kijátszod az „Ányuci kislánya vagyok” káhrtyát. – puffogott és elvonult.
Egy sóhajtás után kimentem a hallba és ledobtam magam a szófára.
Alig ültem ott öt perce – fel se fogva, mit olvasok – mikor Luke nyitott be az ajtón.
- Szia…sztok! – tette hozzá, mikor engem is észrevett. – Sookie hívott, hogy segítsek.
- Igen tudom! – mosolygott anya mielőtt felvette a csörgő telefont.
Követtem Luke-ot a konyhába, mert harapni akartam valamit. Anya vőlegénye mindenkinek kiosztotta az esti menühöz a munkáját én pedig elcsórtam, egy almát a hűtőből, remélve hogy a főszakácsunk nem haragszik meg érte.
- Én is segítek ám valamit, ha kell. – ajánlkoztam majszolás közben. – Valamennyit konyítok a főzéshez… De nem tudom mivel lekötni magam.
- Felszeletelheted a paprikát. – vetette fel Luke és én még ennek a kis „megbízásnak” is lelkesen álltam neki, mondván hogy legalább addig is csinálok valamit. de sajnos a paprika-aprítás nem bizonyult túl sokáig tartó munkának úgyhogy hamar készen is lettem, vele, de addigra anya jött be a konyhába.
- Rory… - összeráncolt homlokkal nézett rám. – Te főzöl?
- Áh, dehogy csak segítettem szeletelni? – legyintettem. – ez cseppet sem főzés.
- Akkor most abba kell hogy hagyd ez a fontos munkát. – mondta sajnálkozó arcot vágva. – Haza kéne menned összerakodni a cuccaidat holnapra.
A gyomrom bukfencet vetett a holnap gondolatára.
- Ó igaz, jól van. – bólintottam és letettem a kést. – Itt a paprika Luke, én most megyek!
- Köszi, Rory!
- Semmiség volt. – nevettem és mentem anya után, ki a Jeephez.
*
- Ezt viszed? – mutatta fel az egyik ejtett vállú pólómat Lane. Barátnőm örült hogy kicsit kijöhet a négy fal közül, és nem bánta hogy segítenie kell pakolni.
- Az nyári cucc, szerintem marad. – döntöttem. – Most ősszel, meg tél elején inkább a hosszúujjasokra meg a kardigánokra összpontosítsunk.
- Jó ötlet. – bólogatott és visszatette a szekrénybe a felsőmet. – Nem furcsa hogy megint elmész egy időre?
- De… nagyon is az. – sóhajtottam fel és behajtottam egy farmert a bőröndömbe. – És már nem is vagyok annyira lelkes.
- Persze hogy nem hiszen, honvágyad lesz, de ez a normális. – mosolyodott el Lane. – Az álmodat éled Rory, és az ilyesmi kevés embernek adatik meg.
- Tudom… - Szinte elszégyelltem magam hogy itt nyafogok, mikor azt csinálhatom, amit szeretnék. – de sokkal jobb lenne, ha ezt Logan mellet tehetném meg.
- Azt mondtad, hogy írogattok egymásnak és ez jó. – vélekedett. – Lehet, hogy egyszer újra együtt élesztek majd. Csak idő kell…
- Ki az a hülye aki visszajönne hozzám, azok után hogy a munkám miatt visszautasítottam a házasságot. – tettem fel a költői kérdést, de barátnőm azért válaszolt rá.
- Aki szeret téged. – mondta. – Hiszen mi másért ír neked mindig és mért jött azonnal StarsHollow-ba mikor hazajöttél?
- Szeretnék hinni neked. – Tettem be egy következő nadrágot is. – Csak nehezen megy.
- Ez érthető. – bólintott. – Ezek közül melyik megy?
Megnéztem a lila és barna felsőmet és végül a lila mellett döntöttem.
- Mellesleg, szerintem jó úton haladtok afelé, hogy újra összejöjjetek… - jegyezte meg és én felkaptam a fejem.
- Gondolod? – húztam el a számat.
- Azt írta, hogy hiányzol neki, nem? – válaszolt kérdéssel a kérdésemre.
- De igen. – Erre már megjelent a mosoly az arcomon. – igazad lehet. De nem bízom el magamat.
- Nem is kell, csak hinni. – mondta bölcsen.
Még fél óráig pakolásztunk, aztán még együtt megeszegettünk egy kis chipset, cseverészve. Lane-nel könnyű volt minden bajomat elfelejteni, mindig felvidított, ezért is volt kár hogy mennie kellett, és pedig felmentem, hogy lefürödjek. Engedtem magamnak vizet, hogy lenyugodjak, és ez némiképp segített is. Ezt követően még olvastam egy kicsit az ágyban, e aztán lefeküdtem, mert már igen csak elálmosodtam.
Valaki dörömbölt és én felriadtam. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, kellett pár perc mire felébredtem. Akkor esett le, hogy az ablakomon kopogtat valami idióta. kicsit ijedten álltam fel és léptem a függönyhöz hogy elhúzzam, de mielőtt megtetettem megfordult a fejemben, hogy alami kemény tárgyat se ártana a kezembe vennem, de akkor meghallottam a nevemet.
- Rory! – Nagyon is hasonlított egy hangra. Remegő kézzel rántottam ki a sötétítőfüggönyt és teljesen lefagytam. Az én szőke hercegem ott ácsorgott az ablakomban, és megkönnyebbülve nézett végig rajtam. Mikor sikerült észhez térnem kinyitottam az ablakomat.
- Lo-Logan? – pislogtam. Csak álmodom, hiszen mit keresne itt. – te… hogy kerülsz ide?
- Hát éppen erre jártam gondoltam benézek. – ugratott. – Hozzád jöttem.
- Hozzám? – leheltem. De hát miért?
- Bemehetek vagy, hagyod, hogy itt ácsorogjak a hidegben? – kérdezte végül, és csak akkor vettem, észre milyen hűvös van odakint. Félreálltam az ablakból hogy bemászhasson.
- Szia! – suttogta, mikor visszacsuktam az ablakot. – Bocs, hogy felébresztettelek, de mondtad, hogy holnap már újra elutazol és… és eljöttem hogy elköszönjek.
- Semmi baj. – hebegtem. – Örülök, hogy eljöttél.
- Én is. – bólintott egyenesen a szemembe nézve, és arra lettem figyelmes hogy egyre közelebb lép hozzám. De nem volt erőm hogy elhátráljak, és igazából nem is akartam.
Ahhoz képest hogy milyen lassan közelített, gyorsan a számra tapasztotta az ő hideg ajkát, és akkor hirtelen életre keltem. A kezeimmel átöleltem őt, ahogy ő engem és csak ízlelgettük egymást. Hihetetlen hogy itt van, és csókolózunk. Ez nem lehet a valóság.
- Olyan jó hogy újra látlak. – húzott le az ágyamra maga mellé. – És a szobád sem változott semmit.
- Hiányoztál. – öleltem át szorosan.
- Te is nekem. – simogatta meg a hátamat aztán ledobta a cipőit és bebújtunk az ágyba. Csak úgy fértünk el keskeny matracon, hogy teljesen egymáshoz préselődtünk, de nem bántam. Tetszett a közelsége.
- Fél három van. – állapítottam meg az ébresztőórámra nézve. – Már csak négy órám van az indulásig…
- Olyan korán mész? – hüledezett. – fel bírsz te kelni?
- Ha muszáj fel. – vigyorogtam. – Te mikor mész vissza?
- Majd pár nap múlva. – vont vállat. – Szerda-csütörtök környékén.
Mázlista!
- Hogy van a nővéred? – érdeklődtem.
- Jól el van a férjével. – válaszolta tömören. – Már rég nem is nálunk laknak. Mármint apáéknál.
- Értem…
Pár oerces csönd következett be. Azt kívántam bár sose menne el, vagy én sose mennék sehová. Mindig itt akartam hogy legyen, hogy egymás mellett legyünk. Miért voltam olyan hülye hogy visszautasítottam?
- Szeretlek. – szólalt meg egyszer csak és a szívem majd kiszakította a bordáimat ettől az egyetlen szótól. Azt mondta hogy szeret? Komolyan azt mondta? Azok után hogy nemet mondtam neki, mégis szeret.
Félreértelmezte a hallgatásomat.
- Áh nem tudom minek jöttem. – Lelökte magáról a karomsat és kimászott az ágyból. Azt sem tudtam mit csinál.
- Logan…
- Hiszen mondtad, hogy nem akarsz hozzám jönni. – folytatta morogva, miközben a cipőjét húzta. – Nyilván azért mert te nem szeretsz. Hülye voltam hogy azt hittem, attól hogy eljövök minden megoldódik!
- Logan! – szinte könyörgésnek hangzott ahogy utána kiáltottam a nevét az éjszakába, mikután kimászott az ablakon.
- Mi van? – vágta hozzám a kérdést. nagy nehezen utána másztam.
- Ne menj el kérlek! – kérleltem, és már a sírás marni kezdte a torkomat. – Én is szeretlek téged, ne hagyj el megint!
- Persze hogyne… - sötéten felnevetett. – hiszen neked ott a munkád minek választanál engem helyette?
- Ne mond ezt! – vágtam vissza, és nem érdekelt ha anyáék is meghallják. most csak ő volt a fontos. – Mit kéne tennem, hogy elhidd hogy szeretlek.
- Igent kellett volna mondanod, Rory. – felelte metsző éllel és hátat fordított hogy elinduljon. hallottam hogy kinyitódik a föni ablak, és anya a nevemen szólít, de nem figyeltem rá.
- Igen! – A könnyeim eláztatták az arcomat, amikor ezt a szót mondtam ki a sötétben. Logan megtorpant a kavicsos úton. – Igent mondok Logan!
Megfordult, hogy felém nézzen.
- Rory…
- Ne! – tartottam fel a kezemet. – Hallgass végig! Igen nemet mondtam, mert úgy éreztem hogy a házassággal eltűnnének a lehetőségeim, de ez hülyeség! Azzal hogy összeházasodnánk, csak még több ajtó nyitódik ki előttem, több mint nélküled. Már az utazásom során rájöttem, hogy butaság volt nem elfogadni az ajánlatodat! Hiszen mennyit terveztél te jó ég! Hiszen ott lett volna a lap, ehettem volna ananászt… mindkettőnknek jó lett volna! De hónapok kellettek, hogy rájöjjek, nem tudok nélküled élni. Amikor megálltál az út szélén szembe velem, tudtam hogy ez egy jel. És mikor e-mailezni kezdtünk, éreztem, hogy lesz valami és megtörtént amire vártam. Eljöttél!
- Rory… - elképedéssel ejtette ki újra a nevemet, de én már nem tudtam többet mondani, mert a sírás elfojtott. – Te tényleg hozzám jönnél?
Csak bólogatni tudtam. Teljesen meg is feledkeztem anyáékról.
Logan idejött hozzám, és megérintette az arcomat.
- Szeretlek… - szipogtam, és én csókoltam meg őt. Viszonozta a gesztusomat, és nem is engedtük volna el egymást még sokáig, ha nem nyílik ki a bejárati ajtó, és nem robban ki rajta Luke és anya.
- Logan? – sietett ide anya. – Te mit keresel itt?
Szia! :)
VálaszTörlésAzta! Húúúúúúúú!
Nagyon megleptél :)
Nagyon nagyon nagyon tetszett! :)
Várom a kövit
Puszi! :)